a napokban, ahogy készültem a metróhoz, egy esetet kétféleképp is láttam:
bérlet és jegyellenőrzés, majd az egyik ellenőrző az előttem haladóba karolt, és lekísérte a lépcsőig. a lány vak volt, és egy egy kedves gesztus volt, és nem csak, hogy kedves, de természetes is. a metró benn volt az állomáson, az ellenőr nem kísérte odáig. belekaroltam a lányba, hogy bevezessem az ajtóhoz, amit köszönettel vett.
ezt követően utána jött egy olyan mozzanata ennek a jelenetnek, ami igazán feldühített:
álltam a lány mellett, mindenki látta a fehér botot a kezében, középkorúak, fiatalabbak is ültek, csak állóhely volt már, körbenéztem, és kínos másodpercekig senkinek nem jutott eszébe átadni a helyét. mindenki görcsösen ragaszkodott a helyéhez, fejet elfordítva is adott esetben, majd végülis egy fiatal fiú állt fel a helyéről, hogy átengedje, nem tudom, ő már miért tette: mert kínos volt? vagy mert érezte, hogy valakinek kellene, és megteszi? nem tudom, nem is akarom, inkább érdekelne, hogy akik nem tették meg azonnal, miért nem? természetesen nem egy 70 éves nénitől várná el senki, hogy átadja a helyét egy fogyatékkal élőnek, de 2-3 megállónyi ülésért görcsösen ragaszkodók voltak, akik nem adták át a helyet, néztem, kb 5 megálló után a kezdeti emberek kétharmada kicserélődött. én 10 megállót mentem, a lány még tovább ment, igen érdekes lett volna végig állnia az útját.
nem vagyok egy beszólogatós, de nagyon szívesen közöltem volna a "helyükre ragasztottakkal", hogy szégyeljék el magukat. persze mormogtam inkább magamban. de ennek egy természetes dolognak kellene lenni, de nem az.
a régi iskolámba járt két vak (tudom, fogyatékkal élő a megnevezés helyesen) tanuló, az osztálya is segítette első pillanattól, és négy évig segítették, mindemellett méltóságát nem sértették, és ott a mindennapjaikhoz hozzátartozott ez a segítés.
itt, amikor maximum 10-20 percig tartózkodunk egy légtérben olyan emberekkel, akik valamilyen fogyatékkal élnek, akkor közömbösen tekintünk rájuk, nem segítjük, pedig pénzbe sem kerül, ingyen van!
a közömbösséggel, mint emberi tulajdonsággal igazából elsőnek itt, Budapesten találkoztam, a szülővárosomban is törődnek az emberek a másikkal, Debrecenben sem tapasztaltam jelentősen közömbösséget, bizonyára volt ott is, de nem ilyen mértékben.
emberséget kellene tanulnunk egy kicsit, és akkor nem kerülnénk hasonlóan kínos helyzetbe.
